Örökségünk - Történeti áttekintés

 

Történeti áttekintés
A műszaki felsőoktatás születése - Bergschola
(1735-62)

Magyarország bányászata már a középkorban is figyelemre méltó volt, a XIII. században például Európa aranytermelésének öthatodát, ezüsttermelésének egynegyedét tette ki. Az állam tiszta bevételének a 40%-át még a török uralom után is a bányászat hozta. A XVIIII. században a természettudományok fejlődése és az ipari forradalom hatására a bányászat fejlődésnek indult. Megjelentek a modern bányagépek, kitermelési eljárások. A technológia fejlődésével az akkori bányászati oktatás nem tudott lépést tartani. Az oktatás céhes rendszerben folyt, annak ellenére, hogy az udvar már felismerte a bányászati képzés jelentőségét. Az egyes tanulók képzését a kamara finanszírozta. Ezeket a tanulókat nevezték expectansoknak (gyakornok). (Más szakmáknál, a céhmesternél tanuló diáknak kellett fizetnie, hogy elsajátíthassa a mesterséget.) Az expectansok egyértelműen gyakorlati szakemberekké váltak, irodai, adminisztratív munkakörben való foglalkoztatásukat rendelet tiltotta. Ösztöndíjuk egy olvasztómester bérével megegyező volt, végzés után azonban csak az állam foglalkoztathatta őket.


Az iskolai rendszerű bányászati szakemberképzés 1717-ben a csehországi Sankt Joachimsthal-ban indult el először. Itt négy, majd a 30–as évektől három tanuló folytatta tanulmányait. A bécsi udvari kamara 1735. június 22-én kelt leiratában meghatározza egy Selmecbányán felállítandó, joachimsthali mintára működő iskola tantervét és működését. A leirat pontosan szabályozza a Bergschola működését: megszabta tanulóinak számát (8 hallgatóval indult), kijelölte az oktatókat, meghatározza a tananyagot, a tanulmányi rendet, a tanulókkal szemben támasztott követelményeket, stb. Ezt a dátumot tekintjük a műszaki felsőoktatás megszületésének, a felállított selmeci iskolát Bergscholának nevezték el. A választás több okból esett Selmecbányára. A vidék több évszázados bányászati múltra tekint vissza, továbbá világviszonylatban is modern szakemberek, és technikai eszközök voltak itt fellelhetők. (Pl.: Hell Mátyás és Hell József itt alkotta meg az első vízemelő, szállító és ércelőkészítő berendezéseket).
Az 1740-es években létrehoztak még két bányatisztképző intézetet a Habsburg birodalom területén, de ezek rövid fennállás után bezárták kapuikat, csakúgy, mint a joachimsthali intézet. Ez azt jelentette, hogy több mint egy évszázadon keresztül a Bergschola és utódintézményei látták el bányász-kohász szakemberekkel az egész birodalmat, és szolgáltak mintául az Európa-szerte létrehozott műszaki felsőoktatási intézményeknek.


A Bergschola vezetésével Mikoviny Sámuelt (1700-1750) bízták meg, aki a kincstár által kibérelt Privitzky-házba költözött, és itt kezdett el tanítani. (A selmeci tanintézetnek több mint másfél évszázadon keresztül nem volt iskolaépülete. A kincstár házat bérelt a professzorok számára, akik itt oktattak, házuk egy részét laboratóriumnak, szertárnak rendezték be, valamint itt tárolták gyűjteményeiket, melyek közül jó néhány világszerte híressé vált.)
Elsősorban Mikoviny érdeme volt, hogy a selmecbányai tanintézet helyzete annyira megszilárdult, hogy az intézmény továbbfejlődhetett. Nem volt azonban könnyű dolga, hiszen semmilyen példa nem állt előtte, miként is lehet egy műszaki iskolát működtetni, tananyagát összeállítani stb. A szakemberképzést a gyakorló bányatisztek tapasztalataira építette, de néha a bécsi udvari kamara, sőt maga a királynő is beleszólt egyes kérdésekbe.
A Bergscholának nem csak a bányák és kohók számára szükséges szakembereket kellett kiképeznie, hanem bányaigazgatáshoz, bányajoghoz, bányagazdaságtanhoz, kohászathoz és pénzveréshez értő hivatalnokokat is.


Az iskola a Főbányagrófi Hivatal, illetve a selmeci (szélaknai) bányaüzem keretében működött, a képzési idő két év volt, a tanév január 1.-től december 31.-ig tartott.
A tanulók öt szakon folytatták tanulmányaikat:


bányaművelő és bányajog

bányamérő

ércelőkészítő

kémlész és kohász

pénzverő és aranyváltó

A tanulóknak félévente vizsgát kellett tenniük, valamint évente egy záróvizsgát a főkamaragróf jelenlétében. Gyakorlati ismereteiket nem csak Selmecen, hanem Körmöcbányán és más környező településeken is megszerezhették.

Academia Montanistica
(1762-1846)

1761/62 telén Johann Thaddaus Peithner, a csehországi bányászati és pénzverészeti hivatal levéltárosa részletes javaslatot nyújtott be a „mineralógiai tudományok” cseh királyságban történő bevezetéséről. A négy évfolyamos képzésre megfelelő előtanulmányokkal (filozófiai, jogi) rendelkezők jelentkezhettek volna. Az általa elképzelt oktatás elméleti jellegű és célú lett volna, helyszíne Prága (bányavidékektől távol). Peithner nem műszaki szakembereket kívánt képezni, hanem a bányászat fontosságát felismerő, hivatalnokokat, tisztviselőket. Javaslata pont akkor érkezett, amikor az udvar felismerte, hogy a bányászati-kohászati képzés reformra szorul, így rengeteg szakértőt bevonva, kellő körültekintéssel készítették elő a döntést.


Az uralkodó jelenlétében megtartott udvari kamarai tanácskozás – több szaktekintély részvételével – határozatot hozott, melyben elrendelték a selmecbányai Bergschola akadémiává alakítását Academia Montanistica néven, melynek célja bányász és kohász műszaki szakemberek képzése az egész birodalom számára. (A kohászati képzés a bányászati képzésen belül folyik.) Mária Terézia 1762. október 22.-én a döntést saját kezűleg megerősíti. Innentől számíthatjuk az akadémiai szintű képzés megszületését, a bányászati akadémia megalapítását. (A selmecbányai elhelyezéssel az oktatás gyakorlati részét kívánták előtérbe helyezni, valamint szempontként felmerült az is, hogy Prágában a mulatozási lehetőségek túlságosan elvonnák a hallgatók figyelmét a tanulástól)


A tanterv lényege a következő: laborgyakorlatokkal egybekötött képzés, ahol a hallgatók kipróbálhatják a tanultakat. A hallgatók negyedévente vizsgáztak, és félévkor, valamint év végén fővizsgát tettek a főkamaragróf jelenlétében. A képzés továbbra is kétéves maradt, az oktatás nyilvános és ingyenes volt, a beiratkozás feltétele korábbi egyetemi vagy „filozófiai” tanulmányok igazolása vagy ebbéli ismeretek bizonyítása a Bécsi Egyetem matematika professzoránál. A módszer olyan sikeresnek bizonyult, hogy az 1794-ben létrejött francia „műszaki egyetem” a selmecbányai oktatási rendszert vette alapul.


1763-ban nevezték ki az Akadémia első professzorát, Nicholaus Jacquin-t. Jacquin a Krecsmáry-házban berendezett előadóteremben és laboratóriumban kezdte meg az oktatást.
Mária Terézia, királyi határozatával 1770-ben jóváhagyta az Academia Montanistica három tanszékből álló szervezeti felépítését. A képzés 3 évre emelkedett. Meg kell jegyezni, hogy már ekkor felhívták az oktatók figyelmét az erdészeti tárgyak fontosságára.


A három tanszék és azok vezetői az akadémiai képzés beindulásának idején:

matematika, mechanika, géptan (Nicholaus Poda)
ásványtan, kémia, elméleti kohászat (Giovanni Scoppoli)
gyakorlati bányászati tanszék (Christof Traugott Delius)

Az akadémia a főkamaragrófi hivatalok keretében működött, igazgatója maga a főkamaragróf volt. A professzorok egyben a hivatal bányatanácsosai is voltak.


Az uralkodó 1807-ben elrendelte egy Erdészeti Tanintézet felállítását az Akadémia keretein belül. A bányaműveléshez és kohászathoz elengedhetetlen nagy mennyiségű fa kitermelése erdőművelési ismeretekkel rendelkező szakemberek képzését is szükségessé tette. Ennek hatására 1808-ban elindítják az erdészeti képzést is. A létrejövő Erdészeti Tanintézet első professzora Heinrich David Wilckens lett, aki első előadását 1809. februárjában tartotta a teljes akadémiai hallgatóság, és az főbányagrófi hivatal valamennyi tagjának jelenlétében. Wilckens a Zsembery (Marschalkó)–házban rendezkedett be. Jól mutatja az erdészeti oktatás jelentősségét, hogy egész erdőségeket rendeltek Wilckens, és ezáltal az Erdészeti Tanintézet fennhatósága alá. (1815; Szklend és Repistye)


Az 1820-as évektől a tanév november 1.-től kezdődött, szeptember és október szünet volt. Az elméleti oktatást a hét első négy napján délelőttönként tartották, míg a gyakorlati foglalkozásokat délutánonként. A fennmaradó napokon voltak az üzembejárások, ami jól mutatja a képzés gyakorlatias jellegét.
Nikolaus Joseph Freiherr
von Jacquin

Berg- und Forstakademie
(1846-1867)
Az 1830-as évek szakmai, tudományos és ipari követelményeinek már nem felelt meg az 1770 óta lényegében változatlan szervezeti keretek között működő szakemberképzés. A sors játéka, de a változásokat nyílván meggyorsította, hogy néhány vezető professzor ebben az évtizedben esett ki az akadémiai oktatásból. A földtani és gépészeti oktatás korszerűsítése is szükségessé vált.

Habár az Akadémia professzorai már 1838-ban kidolgoztak és felterjesztettek egy reformtervezetet, a Királyi Kamara csak nyolc év bizonytalanság után, 1846-ban szentesítette azt.
Az új működési rend mind az intézmény szervezetében, mind pedig az oktatás tartalmi vonatkozásaiban alapvető változásokat hozott.

Az Akadémia szervezetileg elkülönült a selmeci főbányagrófi hivataltól, a továbbiakban nem annak egyik szervezeti egységeként működött, hanem önállóvá vált. Az összekötő kapocs ezután a főkamaragróf személye volt, aki egyszersmind az Akadémia igazgatói tisztét is betöltötte: ő volt a hat, bányatanácsosi ranggal kinevezett professzor alkotta akadémiai igazgatótanács elnöke. Az Akadémia felügyeletét közvetlenül a bécsi udvari kamara látta el.

Lényeges változás továbbá, hogy az 1808-tól a főkamaragrófi hivatal intézményeként működő erdészeti tanintézetet akadémiai rangra emelték, s az Akadémiához csatolták. 1846-tól kezdve tehát az Alma Mater hivatalos neve: Berg- und Forstakademie (Bányászati és Erdészeti Akadémia).

Az Akadémia az 1848-49-es szabadságharc idején
Az Akadémia fejlődését az 1848/49-es forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlások állították meg, súlyos válságba sodorva a tanintézetet.
A Felelős Magyar Minisztérium megalakulásával a hazai bányászat-kohászat irányítása a Magyar Pénzügyminisztérium feladata lett, s a megtermelt értékek fölhasználásáról a magyar kormány döntött. A bányászat és a kohászat alapvető feladata a Magyar Honvédség felfegyverzése lett.

Az Akadémiát, mint a közjó célját szolgáló tanintézetet, a magyar Vallás- és Oktatásügyi Minisztérium alá rendelték, magyar állami intézménnyé nyilvánították. A hivatalos nyelv – mind a bányaigazgatásában, mind az oktatásában – a magyar lett.

Az Akadémia hallgatói a márciusi forradalom hatására testületileg beléptek a megalakuló selmeci nemzetőrségbe. A tanítás október 1.-én megkezdődött, de magyar szakirodalom és magyar szaknyelv hiányában németül zajlott. November közepén 116 hallgató volt az Akadémián, de nyugodt tanulásra nem volt lehetőség. Mindenki a forradalom hevében égett. Sajnos ekkor sor került az első nemzetiségi villongásokra a hallgatóságon belül, melynek hatására a szláv és német származású hallgatók jelentős része elhagyta az Akadémiát. A Selmecbányán maradt magyar érzelmű hallgatók szinte valamennyien részt vettek a szabadságharcban. Decemberben a Strobl Alajos vezette akadémiai tüzérség mentette meg a bányavidéket, de az oktatást be kellett szüntetni. Az akadémisták segítettek Debrecenbe költöztetni a körmöcbányai pénzverdét, valamint részben ők irányították azt a 400 felvidéki bányászt, akik a Buda körüli sáncokat emelték. Hazaszeretetük és helytállásuk mindannyiunk számára példa értékű.
A szabadságharc leverését követően már csak a magyar hallgatók tértek vissza Selmecre, a német hallgatók az ausztriai Leobenbe, a szláv ajkú hallgatók pedig a csehországi Pribramba költöztek, ahol számukra hasonló iskolát hoztak létre.

Mind a hallgatóság, mind a tanári kar létszáma erősen megfogyatkozott, az életben maradottak nagy részére börtön, száműzetés, kényszerbesorozás várt. Az Akadémia újra az udvar irányítása alá került, léte forgott veszélyben, de nemzetközi hírneve, és évszázados hagyományai megóvták a pusztulástól. A nehéz évtized után az Akadémiára ismét felemelkedés várt.

Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia
(1868-1904)

A Kiegyezés után az Akadémia újra magyar állami intézmény lett, valamint 1868-ban rendeletileg bevezették a magyar oktatási nyelvet, a rendelet azonban szaknyelv hiányában csak 1872-ben léphetett hatályba.


Az akadémia szervezetileg teljesen különvált a selmeci bánya- és kohóigazgatóságtól, vezetője az Akadémiai Tanács által, saját tanári karból választott igazgató lett. Változott a szervezeti felépítés és a szakok száma is. Tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint 3 erdészeti tanszék kezdi meg ekkor működését. Az egy évszázada egységes, úgynevezett „bányász”-képzés négy speciális szakra vált szét:

Bányászati szak
Fémkohászati szak
Vaskohászati szak
Gépészeti-Építészeti szak

Ezzel együtt az erdészképzés Erdészeti és Erdőmérnöki szakra tagolódott.
A kötelező tanrendet megszüntették, a tanszabadságokat azonban államvizsgákkal és szigorlatokkal kötötték össze, amire csak olyan hallgatókat bocsátottak, akik minden tárgyat teljesítettek és féléves vagy egy éves gyakorlaton vettek részt. 1876-ban az államvizsgát is rendszeresítették.


Az erdészeti képzés ekkor már teljes egészében magyarul folyt, de a bányász és kohász szakokon mindez megvalósíthatatlan volt, hiszen továbbra is hiányzott a magyar szaknyelv. Amit a nyelvújítók elvégeztek az irodalmi nyelv „korszerűsítésével”, azt a műszaki nyelv esetében az Akadémia oktatói vállalták magukra. A szaknyelv megteremtésének vezéralakja Kerpely Antal volt 1877-ben megjelent Vaskohászattan című szakkönyvével. Habár ő csak egyike volt azoknak, akik ezt a munkát elvégezték, mégis őt tekintjük a magyar műszaki nyelv megteremtőjének. A műszaki szaknyelv megalkotásában óriási szerepet vállalt a professzorok közül Péch Antal és Farbaky István is.


Fontos történése még ennek az időszaknak, hogy több mint százötven esztendő, rengeteg költözés és bérelt épület után végre állandó akadémiai épületeket emeltek. Elsőként az Erdészeti Palotát adták át 1892-ben, majd a Bányászati Palotát 1900-ban. A két épület mellé épült 1912-ben a Kémiai Palota, 1913-ban pedig a Vaskohászati anyagvizsgáló.
Kerpely Antal

Utolsó Selmeci évek, költözés Sopronba

Az Akadémia 1904-ben új nevet kapott: Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Technikai Főiskola. Ezzel együtt a képzési idő négy évre emelkedett, új tanszabályzatot vezettek be, új tanszékek létesültek. A fejlődés egyértelmű, kézzelfogható volt. A selmeci Bányatisztképzőnek, a Monarchia egyik legjelentősebb szellemi központjának, professzorai világhírűek voltak, az itt végzett hallgatók egzisztenciája egy életre biztosított volt.


Ezen időszak legnagyobb megpróbáltatása volt, hogy az iskola Selmecbányán maradhasson. Akárhányszor, amikor felmerült a költözés gondolata – akár külső, akár belső kezdeményezésre – a hallgatóság és a professzorok ragaszkodása Selmechez, és a város szeretete ezt mindig meghiúsította.


A történelem azonban újra beleszólt: jött a világháború, majd Trianon, és a békés költözés helyett menekülni kellett. Menekülni, hátrahagyni az otthont adó, őket felnevelő várost, az új épületeket, a világhírű gyűjtemények egy részét, a féltve gondozott botanikus kertet, a görbe utcákat, a zokogó selmeci lányokat. Vasúton, szekéren, gyalogszerrel menekültek a főiskolások. Egykor lakbér után sápítozó szállásadóik bőséges elemózsiával, fájó szívvel bocsátották őket útjukra.


Az új székhely Gödöllőt és Budapestet megelőzve Sopron lett. Itt sem volt azonban biztos a Főiskola helye, hiszen fennállt a veszélye, hogy Sopront egy évvel később Ausztriához csatolják. Az hogy Sopron végül magyar város maradt, az nem utolsósorban a hallgatóknak volt köszönhető. Az osztrák csendőrök elindultak átvenni Sopron irányítását 1921. szeptember 8.-án, de a főiskolások az Ágfalvi csatában megállították őket. A harcmezőn két főiskolás halt hősi halált: Szechányi Elemér bányamérnök- és Machatsek Gyula erdőmérnök hallgató. Az intézmény Sopronba telepítése is hozzájárult ahhoz, hogy a decemberi népszavazáson a város Magyarország része maradhatott.


A két világháború között többször nevet váltott az intézmény. 1923-ban Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola, majd 1934-ben a főiskolai tanács határozott tiltakozása ellenére Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karrá minősítették vissza a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetem részeként.

Az Alma Mater részekre hullása a II. világháború után

A kommunizmus iparosítási törekvéseit és politikai céljait szem előtt tartva 1949-ben létrehozták Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemet Bányamérnöki, Kohómérnöki, és Gépészmérnöki Karokkal. Ez azt jelentette, hogy a bányászoknak és a kohászoknak költözniük kellett, míg az erdészek maradtak Sopronban. A költözés egy teljes évtizeden át tartott, 1959-re került át végleg a bányász és kohász képzés Miskolcra.


Sopronban ezalatt – 1957-ben – létrehozták a faipari mérnökképzést. Az intézmény neve 1962-től Erdőmérnöki és Faipari Egyetem, 1996-tól Soproni Egyetem, 2000-ben pedig a Nyugat-Magyarországi Egyetem részévé vált. 1972-től működik Székesfehérváron az Erdőmérnöki és Faipari Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kara, így – Dunaújvárossal együtt – ezen négy város felsőoktatási intézményeit tekintjük a Selmeci Akadémia utódintézményeinek, örököseinek.
Ezen intézmények mai neve:


Nyugat-Magyarországi Egyetem Soproni Egyetemi Karok

Nyugat-Magyarországi Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kar

Miskolci Egyetem

Dunaújvárosi Főiskola

Tudnunk kell még azt, hogy a felvidéki Zólyom városában tanuló magyar ajkú hallgatók is ápolják a selmeci diákhagyományokat.

Felsőoktatás Dunaújvárosban
Az erőszakos kommunista iparosítás szükségessé tette, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű műszaki szakembert képezzenek az újonnan létrehozott ipari vállalatok számára. Mivel a középfokú technikusok – részben szakmai hiányosságaik, részben pedig társadalmi tapasztalatlanságuk miatt – az alsó- és középvezetői feladatok ellátására alkalmatlannak bizonyultak, olyan szakembereket szándékoztak képezni, akik köztes lépcsőt jelentettek a mérnökök és technikusok között. Ennek érdekében úgynevezett felsőfokú technikumokat hoztak létre. Dunaújvárosban, 1962-ben a Dunai Vasmű munkaerőigényének kielégítésére hozták létre a Felsőfokú Kohóipari Technikumot (FKT). A képzés színvonalának emelkedése és a Vasmű befolyása lehetővé tette, hogy az intézményt 1969-ben a Nehézipari Műszaki Egyetemhez csatolva Kohó- és Fémipari Főiskolai Karként (NME KFFK) főiskolai rangra emeljék. A képzés ekkor Kohász és Gépész szakokra tagozódott. Ezekhez a szakokhoz csatlakozott 1971-ben a Műszaki Tanár szak, majd 1980-ban a Kohász szak Rendszerszervező szakirányából létrejött Szervező szak.

1993-ban főiskolánkat a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara (ME DFK) névre keresztelték át. Ebben az évben indul meg a Gazdálkodási szak is, valamint a Műszaki Tanár szakot Mérnöktanár, a Szervező szakot pedig Műszaki Informatika szakká nevezték át. Az új elnevezéstől függetlenül a hagyományőrzők ezen szakok régi nevét használják továbbra is. 1994-ben indult az Anyagmérnök és a Műszaki Menedzser szak.

Főiskolánk történetének utolsó jelentős mozzanata, hogy a felsőoktatás integrációja közben Miskolctól elszakadt, 2000. január 1.-től Dunaújvárosi Főiskola néven önállóvá vált.

 A Dunaújvárosi szakok mindegyike átvette az ősi Kohász szaktól a selmeci diákhagyományokat, és szeretettel őrzi, ápolja azokat. Ma már nem számít, ki milyen színű egyenruhát hord, hány éve létezik a szak, melynek hallgatója. Az egyetlen dolog, ami rangsorol, hogy az illető mennyire veszi komolyan Selmec üzenetét, hogyan viselkedik és „mit tesz le az asztalra”. (Ez persze nem zárja ki a szakok közti tréfás csúfolódást, egymás ugratását, de minden komolyság nélkül.)