|
Réges régen az északi Kárpátokban élt egyszer egy pásztor. Derék, szorgos, és mindezek mellet éles eszű ember volt. Nyájával télen-nyáron a hegyeket járta, mígnem egy őszi délutánon a Nagy-Szitnya tövében érte az este. Így hát behúzodott hatalmas nyájával a Szitnya, a Koncsiar és a Szkalka hegyek által körülvett csendes, dimbes-dombos völgykatlanba. Itt találkozott néhány hegyi emberrel, akik figyelmeztették:
- Aztán vigyázzon nagyon a nyájára, hisz a föld nem terem itt mást, mint farkasokat, meg sűrű, rengeteg erdőt!
- Ne aggódjon, míg engem lát! – válaszolt Sebenitz. – Jó ismerőseim azok a farkasok. Az én nyájamból ugyan el nem visznek egyet sem.
Aztán azzal miután megvacsorált és körbeszámolta nyáját nyugovóra tért.
Ám reggel hajnalhasadtával, mikor a derék pásztor kinyitja szemét, látja ám, azaz nem látja a nyáját.
Az bizony az éjjel szőrén-szálán eltűnt. Hej, neki keseredik ám a juhász. Ráborul egy köre, és siratja gyönyörű nyáját. Miközben így kesereg, a könnyének nedvességére két szalamandra búvik elő a kő alól. A juhász megtörölgeti szemeit, és rá néz a két gyíkra. Na de ekkor látta volna valaki Sebenitzet, hirtelen táncra perdült, és a bánat könnyei az öröm könnyeibe csaptak át. Az ember azt hihetné, hogy szerencsétlen juhászlegény megőrült. Azonban nem ez történt.
A két szalamandra háta vakítóan csillogott. Az egyik aranyszínben, a másik ezüstszínben pompázott. Derék hősünk ebből rájött, hogy valószínű a föld mélye itt rengeteg nemes ércet tartalmaz. És igaza lett. Megalapította Sebenitz városát, ami németül Semnitz, magyarul Selmec, a talált földalatti kincsekből pedig vett magának akkora nyájat, hogy heted hét határból is csudájára jártak.
|
 A város régi címerében is látható a
két szalamandra |
